Állatira kockázatos tiltakozó akciókon résztvenni ma Magyarországon. Bármi is legyen a téma, az ember egyszerűen nem kerülheti el, hogy rossz társaságba keveredjen.
Például, én voltam olyan hülye, hogy elolvastam a médiatörvényt, foglalkoztam vele, nem keveset. Állatira ki vagyok akadva miatta. Nem tudom, hogy történt, hogy egy rakás teveszart megszavazott a mélyen tisztelt parlamenti többség. Ez egyszerűen arra is alkalmatlan, hogy tényleg szivatni lehessen vele.
De.
Adott egy tüntetés, amin - azt gondolom - szívesen megjelennék. Közösségi hálón szerveződik, minden kósernek tűnik, első ránézésre. A szervezők hangsúlyozzák a politikai függetlenségüket, kérik, hogy politikusok ne jelenjenek meg, vagy ha már nagyon muszáj, akkor magánemberként. (Ezt azért nem értem: a politikus nem magánember, magánban is politikus, és kész. Ha majd nem lesz politikus, akkor lehet magánember. Ez teljes állás, szerintem).
Ehhez képest, érkezéskor katartikus élményben volt részem: a magyar közéleti skizofrénia, netán politikai demencia csodáját volt alkalmam első kézből megfigyelni. Olyan politikusok tüntettek a sajtószabadságért, akik néhány évvel ezelőtt még megrendszabályozták volna az internetet, olyanok, akik holokauszttagadós törvényt követeltek remegve, liberális létükre. Amolyan megélhetési magánemberek. Én viszont régivágású libcsi vagyok. Egyszerűen nehezen veszi be a gyomrom ezt a fajta emlékezetkiesést. Nekem – és nyugodtan lehet engem ezért nácizni – még az is kivágta a biztosítékot, amikor Demszky nemkívánatosnak minősítette Budapesten a gárdistákat, még mielőtt bármiféle bírósági döntés született volna pro vagy kontra.
Pedig a médiatörvény egy nagyon büdös rakás. És kell ellene tüntetni, meg tiltakozni. Ha már nem lehetett értelmesen beszélni róla az előkészítési szakaszban, mert bármilyen javaslatot lesöpört a paranoid többség az asztalról.
Csak jól meg kell válogatni, mibe csöppenünk bele. Ez meg nem egyszerű.
