Anyám és apám a nyolcvanas évek elején döntöttek úgy, hogy megveszik az OTP-től a lakásukat, és nem tanácsiban próbálják kihúzni. Azt gondolták, hogy a magántulajdon akkor is magántulajdon, ezért sokszor annyit fizettek havonta, mint a szomszéd: a szomszédnak jobb kocsija volt, a gyerekének klasszabb játékai, mint nekem és a testvéremnek. De a reménybeli szebb jövőbe, a kommunizmus építésének végére azt vizionálták, hogy az Új Rendszer majd megjutalmazza a szorgalmasakat, az öngondoskodókat.

Aztán a kilencvenes évek elején a szomszéd megvette a lakását az akkor már önkormányzatnak hívott tanácstól 30 ezer forintért. Anyámék 96-ig fizették a részleteket az OTP-nek.

Azért mondom most ezt el, mert amikor én a drágább forinthitel mellett döntöttem, azt éppen azért tettem, mert nem akartam olyan slamasztikába kerülni, amilyenbe a devizahitelesek. Sokkal többet fizettem, mint a devizahitelt felvevő barátom, aki a futamidő első időszakában teli szájjal röhögött rajtam.

Most nem röhög a haver, de kiszámoltuk, hogy még most is aránylag jobban járt, mint én. Persze, a terhei meredeken megnőttek, de ehhez képest még mindig megérte a hitelfelvétel.

Az én forinthitelem kiszámíthatóan maradt azon a szinten, amin eddig volt. Sajnos, a kezelési költség viszont a duplájára nőtt: a fennmaradó összeg 1 százaléka helyett most két százalékot fizetek minden évben, egy összegben. Ez nekem megterhelő. A banki ügyintéző szerint nagyon sok a problémás devizahitel, és hát a bankoknak valahogy reagálniuk kell: azaz az én forinthitelem költségei növekedtek a devizahitelesek felelőtlen döntései miatt.

Most a devizahiteleseknek az adóforintjaimból is fizetek. Rossz döntéseik árát direkt módon a banknak fizetem ki megemelt kezelési költség formájában, indirekte a bezáró iskolák, a költségvetési helyzet romlása, kisebb vásárlóerő, lassúbb gazdaság képében.

Egy dolgot azonban pozitívumnak fogok fel. Most végre a saját bőrömön azt is megtanultam – és nem is fogom már többet elfelejteni –, hogy nem szabad a gazdasági realitásokat figyelembe venni, amikor Magyarországon pénzügyi döntést hozol. Azt kell inkább csinálni, mint amit mindenki. Ha úgy menetelsz, mint a többi birka, a közös kasszából majd az állam kihúz a szarból. Ha "különutaskodsz", úgy jársz, mint az anyám meg az apám.

Én egyébként nem vagyok a segítség ellen. A bankszektornak, a gazdaságnak szüksége van arra, hogy megszabaduljon ettől a nyomasztó tehertől. De nem adnám ingyen a segítséget. A kifizetett forintokat később beszedném azokon, akikre elköltöttem. Vagy ha nem is beszedném, de legalábbis elvárnék egy gesztust: fizessen minden segítséget igénybe vevő devizahiteles havi 1-2 ezer forintos adót az elkövetkező 20 évben. A felgyülemlő pénzt lehetne mások megsegítésére fordítani, olyanokéra, akik más okból kerülnek a magáncsőd szélére. Ennek lenne értelme, az ingyenszotyinak nem.

Mint mindennek, a devizahitelesek ellentételezés nélküli megsegítésének is van tehát egy sokkal perspektivikusabb olvasata: ez pedig az, hogy a tömegnek, járjon el akármilyen buta módon, kedvezni kell, a kisebbséggel nem kell foglalkozni. Ezzel a logikával bejelenthetném, hogy mostantól nekem is segítsen az állam, mert én is hülye vagyok. Ha elég sokan vagyunk hülyék, akkor segíteni is fog. Ez a rossz üzenet.

A segítséget igénybevevők tehát fizessenek valamennyit. Az abból képződő pénzt ne vegye ki az állam, ne folyassa bele a költségvetésbe, hanem képezzen egy öngondoskodási alapot, amit akkor vehet egy meghatározott kritériumrendszer alapján igénybe valaki, ha a magáncsőd szélére jutott. Ez segítene megértetni mindenkivel: nincs ingyenszotyi, a gondoskodás pénzbe kerül.