gonosz1hal

A magyar népmese sajátossága, hogy a sokat szenvedett hercegfi mindig elnyeri jutalmát. Akit sokat bántanak, azt a nép megsajnálja. Akár király is lehet belőle.

Orbánék trükkös próbálkozásai, hogy eltereljék a nép figyelmét a hihetetlen gazdasági nehézségekről elértek egy hátborzongató pontot: azt, amikor a fejlemények valamiféle rossz brazil tévésorozat csavarjaival vetekednek. Az előző kormányfők gonoszak voltak, meg kell őket büntetni – szólnak, és bár mindenki tudja, hogy szemfényvesztésről van szó, nem hagyják annyiban, csócsálják a dolgot tovább.

Érdekes lenne most mérni Gyurcsány Ferenc népszerűségét. A népmesei lélek ugyanis jól tudja, hogy akit nagyon bántanak, azt sajnálni kell. Mivel mindannyian népmesei lelkek vagyunk – hiszen egyébként már évekkel ezelőtt csaptunk volna akkorát az asztalra, hogy mindenki melléesik –, nem kell majd csodálkozni, amikor Gyurcsányt támogatottsága megint alkalmassá teszi a düledező MSZP vezetésére.

Hiszen ha valami, akkor ez a "vészhelyzet" összekovácsolja majd a vészhelyzetimádó szocikat, akik amúgy is kataklizmákról, özönvízről és támadó ördögökről vizionálgatnak nap mint nap. Gyurcsány megerősödik, lemossa a placcról a rebellis pénztárnokot és az új fiút. Sőt ha kicsit rácsuklózik a kormányzati szivatásra, ha hagyja magát párszor rabláncon elvezetni, ha írnak sokat a kétségbeesett családról, az otthon maradt gyermekekről, a meghurcoltatásról, lehet, szépen hozza majd a következő választásokat megint.

Így lehet Orbánból ismét királycsináló.

Vagy esetleg meg akarják öletni?

Ezt a posztot még februárban írtam, amikor az eredeti parlamenti dalolós javaslat elhangzott, aztán nem fejeztem be. Most, hogy Réthelyi Miklós, a nemzeti erők forrásának őre új himnuszverziót javasolt, ismét időszerű lett mind a parlamenti éneklés, mind a poszt.

Azt mondja tehát egy kimondottan agilis, ifjú parlamenti képviselő a Fidesztől, hogy "nemzeti imádságunk közös éneklése" kifejezheti, hogy ők párthovatartozás nélkül értem, a választóért, a zemberért vannak. Ez engem annyira meghatott, hogy összeállítottam saját javaslatcsomagomat, reménykedve abban, hogy Kovács Péter (így hívják a képviselőt) ezt is felkarolja majd. Hogy így lesz, abban majdnem biztos vagyok, mivel valamennyi javaslatom mellé odaírtam, hogy bevezetése konkrétan miként segítené az Országgyűlés magasztosságának, fennköltségének, szociális érzékenységének, stb. kommunikálását.

1. Képviselőink simogassanak kóbor macskákat az ülés alatt

Egyértelmű utalás arra, hogy honatyáink és -anyáink szociális érzékenysége korlátlan; a nép és a zemberek a dorombolás hangjaira egy pillanatra megfeledkezhetnének napi gondjaikról.

2. Az ülés után az utolsó mindig kapcsolja le a villanyt

A gesztus szép és egyértelmű. A zemberek, de különösen a magyar zember, nem szereti a pazarlást. (Különös előnye a javaslatnak, hogy ha az utolsó képviselő esetleg még ülés alatt hagyná el a termet, nem lesz annyira ciki a közvetítésben a kongó épület.)

3. Képviselőink köszöntsék egymást öleléssel

Nem csak szép, de zemberi gesztus is ez, ami az egymás iránti törődést fejezi ki az ország népének. Alternatíve a külföldi delegációkat is ölelje meg mindahány jelenlévő képviselő, ezzel kifejezve, hogy a magyar, az egy vendégszerető nép.

4. A Himnusz után együtt mondják el a "Korán reggel ritkán rikkant a rigó" nyelvtörőt

A Schmitt Pál álamelnök úr által tábornokolt, az édes anyanyelvünk megóvására tett hadmozdulatainkat kitűnően segítené ez a kedves újítmányozás. Szeretett nyelvünk védelmét szolgálná az az intézkedés is, melynek értelmében az a képviselő, akinek nyelve belebotlik a mondókába, aznap nem beszélhet.

5. Képviselőink segítsenek át öreg néniket az üléstermen

Az idősek és a nyugdíjasok iránti elkötelezettség jegyében minden képviselő kísérjen át fejenként legalább egy nyugdíjas nénit az üléstermen. Amennyiben nem akad elég néni, lehetne hivatásos öreg néniket is alkalmazni, fejenként ezer-ezerötszáz forintért.

6. Az ülések végén mindig legyen körtánc

Az üléseket a Nemzeti Együttműködés jegyében szimbolikusan körtánccal lehetne zárni. A "Vonat nem vár, a sorompó áll" rigmusra vonatozó honanyák és -atyák képe is könnyen érthető, világos kép és üzenet lehetne: az elrugaszkodás évének alagútjában haladunk a talán már derengő fény felé, ami a szívünkben ég. Azoktól a képviselőktől pedig, akiknél elszakad a vonat, Kövér László megvonhatná az aznapi fizetést.

7. Szóljon magyar popzene az ülések alatt

Kimondottan előnyös lenne, ha az ülések alatt lágyan odakevert magyar popzene szólna. Minden bizonnyal megdobná a lemezeladásokat, és Ákos ezentúl féléves és negyedéves szülinapjait is saját albumokkal ünnepelhetné. No és ki tudja, ki kapna még kedved saját popalbumok készítésére országunk kétségkívül legnépszerűbb, legszeretettebb közösségében, a magyar politikában?

Anyám és apám a nyolcvanas évek elején döntöttek úgy, hogy megveszik az OTP-től a lakásukat, és nem tanácsiban próbálják kihúzni. Azt gondolták, hogy a magántulajdon akkor is magántulajdon, ezért sokszor annyit fizettek havonta, mint a szomszéd: a szomszédnak jobb kocsija volt, a gyerekének klasszabb játékai, mint nekem és a testvéremnek. De a reménybeli szebb jövőbe, a kommunizmus építésének végére azt vizionálták, hogy az Új Rendszer majd megjutalmazza a szorgalmasakat, az öngondoskodókat.

Aztán a kilencvenes évek elején a szomszéd megvette a lakását az akkor már önkormányzatnak hívott tanácstól 30 ezer forintért. Anyámék 96-ig fizették a részleteket az OTP-nek.

Azért mondom most ezt el, mert amikor én a drágább forinthitel mellett döntöttem, azt éppen azért tettem, mert nem akartam olyan slamasztikába kerülni, amilyenbe a devizahitelesek. Sokkal többet fizettem, mint a devizahitelt felvevő barátom, aki a futamidő első időszakában teli szájjal röhögött rajtam.

Most nem röhög a haver, de kiszámoltuk, hogy még most is aránylag jobban járt, mint én. Persze, a terhei meredeken megnőttek, de ehhez képest még mindig megérte a hitelfelvétel.

Az én forinthitelem kiszámíthatóan maradt azon a szinten, amin eddig volt. Sajnos, a kezelési költség viszont a duplájára nőtt: a fennmaradó összeg 1 százaléka helyett most két százalékot fizetek minden évben, egy összegben. Ez nekem megterhelő. A banki ügyintéző szerint nagyon sok a problémás devizahitel, és hát a bankoknak valahogy reagálniuk kell: azaz az én forinthitelem költségei növekedtek a devizahitelesek felelőtlen döntései miatt.

Most a devizahiteleseknek az adóforintjaimból is fizetek. Rossz döntéseik árát direkt módon a banknak fizetem ki megemelt kezelési költség formájában, indirekte a bezáró iskolák, a költségvetési helyzet romlása, kisebb vásárlóerő, lassúbb gazdaság képében.

Egy dolgot azonban pozitívumnak fogok fel. Most végre a saját bőrömön azt is megtanultam – és nem is fogom már többet elfelejteni –, hogy nem szabad a gazdasági realitásokat figyelembe venni, amikor Magyarországon pénzügyi döntést hozol. Azt kell inkább csinálni, mint amit mindenki. Ha úgy menetelsz, mint a többi birka, a közös kasszából majd az állam kihúz a szarból. Ha "különutaskodsz", úgy jársz, mint az anyám meg az apám.

Én egyébként nem vagyok a segítség ellen. A bankszektornak, a gazdaságnak szüksége van arra, hogy megszabaduljon ettől a nyomasztó tehertől. De nem adnám ingyen a segítséget. A kifizetett forintokat később beszedném azokon, akikre elköltöttem. Vagy ha nem is beszedném, de legalábbis elvárnék egy gesztust: fizessen minden segítséget igénybe vevő devizahiteles havi 1-2 ezer forintos adót az elkövetkező 20 évben. A felgyülemlő pénzt lehetne mások megsegítésére fordítani, olyanokéra, akik más okból kerülnek a magáncsőd szélére. Ennek lenne értelme, az ingyenszotyinak nem.

Mint mindennek, a devizahitelesek ellentételezés nélküli megsegítésének is van tehát egy sokkal perspektivikusabb olvasata: ez pedig az, hogy a tömegnek, járjon el akármilyen buta módon, kedvezni kell, a kisebbséggel nem kell foglalkozni. Ezzel a logikával bejelenthetném, hogy mostantól nekem is segítsen az állam, mert én is hülye vagyok. Ha elég sokan vagyunk hülyék, akkor segíteni is fog. Ez a rossz üzenet.

A segítséget igénybevevők tehát fizessenek valamennyit. Az abból képződő pénzt ne vegye ki az állam, ne folyassa bele a költségvetésbe, hanem képezzen egy öngondoskodási alapot, amit akkor vehet egy meghatározott kritériumrendszer alapján igénybe valaki, ha a magáncsőd szélére jutott. Ez segítene megértetni mindenkivel: nincs ingyenszotyi, a gondoskodás pénzbe kerül.

„Hoffmann Rózsára szükség van és meg fog maradni!” – jelentette ki Pintér Sándor belügyminiszter azokra a találgatásokra reagálva, melyek szerint Hoffmann Rózsát jövő szeptembertől bezárják.A belügyminiszter szerint szándékaik „teljes félreértelmezése” volt az a számos híradás, amelyek szerint Hoffmann Rózsát be fogják zárni. „Ilyen rossz ötlete nem születhet senkinek, aki a bűnözéssel foglalkozik” – jelentette ki.

Pintér jelezte: Hoffmann gondviselőivel a jövő héten találkozik. Arra a kérdésre, hogy milyen formában működik tovább Hoffmann Rózsa, azt mondta: ez elválik, folynak még a konzultációk. Megnézik, van-e értelme egyáltalán egy új Hoffmann Rózsa kialakításának. „Nincs eldöntve semmi” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy az új Hoffmann Rózsával kapcsolatos kérdésekre néhány hét múlva tud válaszolni, de az is lehet, hogy a végső válasz csak egy új sarkalatos törvénnyel születik majd meg.

A belügyminiszter ugyanakkor nem kívánt reagálni azokra az újságírói kérdésekre, miszerint Deutsch Tamást viszont tényleg bezárnák. „Orbán Viktor nem olyan ember” – hárította el a kérdéseket Pintér. – „Ha van véleménye, normálisan elmondja. Egy városi legenda, hogy Orbán Viktor mindenkinek a dolgába beleszólna, és akár azt is megmondaná, milyen színű nyakkendőt vegyen fel az ember.”

Elemzők szerint nem kizárt, hogy Deutsch bezárásával Twitter-fiókja is megszűnik, bár lehetséges egy olyan megoldás is, mely szerint szeptembertől Kövér László lesz Deutsch Tamás.

A szurikáták véleménye szerint Hoffmann Rózsára szükség van,
ugyanakkor nem tudják, ki az a Deutsch Tamás

A kormány – helyesen – jól odavágott a térképészeknek, történészeknek, nyelvészeknek, egyéb szakértőnek nevezett véglényeknek, akik Liszt Ferenccel szórakoztak önfeledten. Mostantól kis horderejű ügyekben a szakértők döntenek, de az igazán fontos, "kiemelten közérdekű" kérdésekben a Társadalom Letéteményesei, azok, akiket mindenki szeret, maguk a politikusok.

Nem hülyéskedek. Erről kormányrendelet szól, Orbán Viktor írta alá, eská. A földrajzi nevekről dönt majd a legfőbb választott hatalom eképp, s veszi ki az inkompetens PhD-k, idióta akadémikusok, kekeckedő professzorok kezéből a kormányrudat, s hoz majd maga felelős döntést. (Reméljük, névügyben Schmitt Pali bá' is besegít majd nekik, hiszen nyelvi téren már most is elévülhetetlen érdemeket szerzett, virtuóz nyelvi tapasztalatait nem nélkülözheti egyetlen felelős kormány sem.)

Pedig, Viktor, vigyázz ezzel, egyre vékonyabb itt a Duna jege, koronázásból a végén csúnya merülés lehet. Ugyanis a tendencia világos:

- kiemelten közérdekű műtétek előtt a műtőbe betoppan majd Fellegi Tamás, a sebész tisztelettudóan átnyújtja a szikét, a nemzetfejlesztés géniusza pedig négy-öt elegáns metszéssel kikapja a kiemelten közérdekű miniszterelnöki vakbelet.

- a kormánygép indulása előtt három perccel a gép kapitánya és első tisztje meghatottan adja át ülését Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-vezérnek és Semjén Zsoltnak, a miniszterelnökség felkent pápájának, akik szakértő mozdulatokkal kormányozzák a gépet fedélzetén a kiemelten közérdekű miniszterelnökkel a távolba, tán éppen a messzi Katyń felé.

 - a paksi atomreaktor karbantartásának legkritikusabb pillanataiban végre befut a munkatársak által oly' izgatottan várt kormányzati küldöttség. Matolcsy János, a külügyek ördögi mestere és Pintér Sándor, a legendás pandúr átveszik a reaktorblokk irányítását, míg a mérnökök könnyes szemmel igyekszenek magukba szippantani a kiemelten közérdekű pillanat hangulatát, míg a miniszterelnök elégedetten figyeli a sok, szép, színes, villogó fényecskét.

Nem tudom, a Végítélet érkezett-e el, vagy csak a fülkeforradalom törte fel a normalitás talaját, mint valami idióta buzgár árvíz idején. Mindenesetre vigyázz, édes Viktor, nehogy Budapest Liszt Ferenc szelleme üldözzön téged az Erzsébetvárosi pusztában. Szeretünk benneteket, ó, politikusaink!

Képünkön: kiemelten közérdekű kormánygép leszállás közben

Az Index vidám, kétbekezdéses cikket közölt a Magyar Hírlap információira támaszkodva, ami nekem nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Vesézhetnékem támadt hirtelen.

"A Magyar Hírlap értesülése szerint az alaptörvény neve Magyarország alkotmánya lesz, és a Fidesz szeretné, ha "áprilisi alkotmányként" vonulna be a történelemkönyvekbe."

Én  kedvelem az öngólokat, mindig nagyon humorosak tudnak lenni. A nagy focista áll, néz hülyén. "Nem arra ment vazeg." Mivel nagyon olcsó lenne ezt a poént tovább taglalni, abba is hagyom azzal, hogy "nahááát..."

De van itt még más is.

"A Szent Koronára és a kereszténységre vonatkozó utalások mellett az is a történelmi jogfolytonosságot hangsúlyozná, hogy a megyéket – miként 1949 előtt – ismét vármegyéknek hívnák – értesült a Magyar Hírlap."

Vármegyék? Szent korona? Ez olyan, mint a magyar narancs. Kicsi is, savanyú is, de azért a miénk. Olyan szép ez a mondat! Váraink, ugye, a keresztény, a szentnek hívott koronát utoljára viselő Habsburgok óta nincsenek – felrobbantgatták őket a magyar forradalom és szabadságharc folyományaként, 1849-et követően. A vármegye tehát tényleg méltóképpen hangsúlyozza a legröhejesebb, legpitiánerebb történelmi hagyományainkat, ami szerint mindenhova kicsifütyit, keresztet, szent koronát, királyi címert rajzolgatunk.

Nem tudom, ha már alkotmányozás és hagyományok, nekem valamiért a tökös 1848-49-es magyar és nemzetközi legények jönnek be, akik – hej, büszke dátum, 1849. április 14-e! – az úgynevezett függetlenségért kúrtak oda akkorát a Szent Koronás főknek, hogy attól koldult Bécs büszke vára. Nagyjából az egyik utolsó olyan eset, amikor a magyar keménypöcsű, karakán csávó volt. Persze, a buzibunkó '48-as kommerlibsijei leszedték a vezércsákót a zászlóról, mert az nekik valami ósdit, ódont személyesített meg.

Nekem ez a címer a köztársaságról szól. Meg arról, hogy Magyarország népei összefogtak, lenyomták a hüje kirájt. Koronástúl. Magyar jobbosok is érezhetnék itt a relevanciát, asszem. Vagy lehet, hogy észrevétlenül cikivé vált 1848? Jobbosoknak, alkotmányozóknak a csákó a menő? Komolyan nem értem, hogy fér meg egy konzervatív szívben ennyiféle kacat. Most akkor '48 vagy király, gyerekek? Ciki a "köztársaság" szó említése az alkotmányban? El kéne dönteni végre. Bár úgy tűnik, eldőlt, csak senki még koherensen elmagyarázni nem tudta, hogy is van ez.

"A lap szerint felmerült, hogy az 1949 és 1990 között született jogszabályokra közjogi érvénytelenséget mondjanak ki."

És rögtönítélő bíróságok regnálnak majd? Hihetetlen, mérhetetlen mennyiségű hatályos jogszabály létezik, amit ebben az időszakban készítettek. Mégis, hogy képzelnék ezt megvalósítani? Vagy a parlament a "törvényhozási lázban" mindent újratárgyal, újraszavaz? Képben vannak ezek, hogy mekkora munka, mennyi elkúrható apróság lenne ez? Mennyi kicsi médiatörvény? Mennyi hatalmas kormányzati sértődés?

És a kedvencem:

"A Magyar Hírlap úgy tudja, valószínű, hogy a hazai lakhellyel nem rendelkezők a helyi képviselő helyett egy külön, tízfős listára szavazhatnak majd."

A tízfős lista nem nagy baj. A horvátoknál is így csinálták, bár ezt kompenzálták a határon belüli kisebbségek tízfős listájával. A határon túliak általában jobbra, a hazai kisebbségek általában balra szavaznak, ezért ez nem is annyira rossz ötlet. Persze, ez is azt jelzi, nem ártana gondolni a kisebbségeinkre is és helyrehozni az elmúlt húsz év alkotmányos szégyenét: a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletének megoldását. Ha így tennének, jól és jót tennének. De van egy kis probléma.

Mi az, hogy "hazai lakhely"?

Ideiglenes lakcím? Akkor tehát elég egy határon túli, itthon nem adózó, egy harmadik országban is szavazati joggal bíró személynek kibérelnie egy lakást és máris szavazójoga lesz?

Netán állandó lakcím? Én most válok, el kell adjam a lakást, ezt követően bizony lehet, csak ideiglenes lakcímem lesz. Akkor innentől én csak egy tízfős listára szavazhatok majd? És a hajléktalanok? Kicsit vagyoni cenzus-szaga van a dolognak.

Egy dologhoz lehet csak kötni a szavazati jogot: életvitelszerű magyarországi tartózkodáshoz. De ez esetben korrekt lenne a hazánkban több éve itt élő és itt adózó külföldieknek is felajánlani a lehetőséget.

Kár, hogy nem kérdeznek meg senkit. Semmiről. Pedig lett volna miről beszélni.

Ez így április elsejei alkotmány.

"Az LMP szerint a kormányt "egy fikarcnyit sem érdeklik a bajba jutottak problémái" - közölte hétfőn az MTI-vel Vágó Gábor."

Szerintem ez hülyeség. A kormány maga is a bajba jutottak közé tartozik, miért ne érdekelnék a bajba jutottak problémái?

Végre! A kormány vaskézzel csapott le a társadalom öncélú szipolyozóira, azokra, akik csak elszívják erőforrásainkat, s nem adnak semmit a közösbe. Ezek nem adóztak soha, politikailag teljességgel megbízhatatlanok, valószínűleg össze-vissza szavaznának, ha lehetne nekik, egy épkézláb gesztussal nem voltak képesek beszállni a Nemzeti Együttműködésbe, ráadásul idióta műanyagholmikat fogyasztanak nagy mennyiségben. Sajnos, az is valószínű, hogy többségük összekeveri a kakaót a tejbegrízzel.

Hoffmann Rozalinda szerencsére résen volt. A kormány egyik első (vagy második) válságintézkedése szerint a hatéveseket is megbuktathatják mostantól. A Jóistenségnek hála, imádságaink meghallgatásra találtak, a kis takonypócok pedig már korán megtanulják, hol a helyük. Hiszen az iskola nem játszótér, hanem a számonkérés, a fegyelem, a kitartás, a szívósság, a túlélés tere. Egy vákuum, amit meg kell tölteni tartalommal. Egy tabula rasa, amit tele kell írni imádsággal, becsülettel, könnyel, fennköltséggel, emelkedettséggel. Kötelező módon cizellálni pofonnal, seggberúgással, intővel, nádpálcával, szadizmussal.

Hiszen nekünk is nehéz volt, a Magasságos Jóisten a megmondhatója (bár akkoriban még úgy hívtuk, Kádár elvtárs), és mégis emberek lettünk. Méghozzá micsoda nagyszerű emberek!

Ezek az intézkedések emelik majd a pedagógustársadalom fényét, ami beragyogja majd a magyar jövőt. Ettől lesz a pedagógus ember (mi több: Ember), akit nem kezel majd nyeglén le a vásott kölök, mert akkora pofont kap, hogy attól koldul. Így lesz a pedagógusnak becsülete (mi több: Becsülete), ami minden szülőt alázatos csendre int a katonás hangú szülői értekezleteken. Így lesz az iskola a nemzet (mi több: Nemzet) építőipari alapozványa, amelyre rakódhat majd minden jó és szép, amit a színes amerikai konzervatív brosúrákból felfogtunk. Modern, nagyszerű, szigorú, de  együttműködő (mi több: Együttműködő) nemzetállamkirályság!

A kis takonygombócok meg csak örüljenek, hogy lik van a fenekükön. Hiszen akár le is lőhettük volna őket.

Azt írja az MTI meg az Index, hogy "A West Balkánban történt halálos tragédiára emlékezve egy hétig zárva tartanak az akcióhoz csatlakozó belvárosi szórakozóhelyek." És ezt a Corvin tető és az Instant kezdeményezi.

Azt meg, ugye, a Szervek nyilatkozták, hogy a tragédiát követően megszigorítják a tűzrendészeti ellenőrzéseket.

Nem kell nagyon magyaráznom, hogy a Corvin tetőhöz és az Instanthoz képest a West Balkán egy biztonsági fellegvár. A Corvin tetőről négy emeletet kellene lemenekülni baj esetén egy kanyargós lépcsőházban, ahol egymás mellett max öten férnek el, mozgásban talán még kevesebben. Képzeld el ezt, mondjuk, sűrű füstben.

Az Instantról meg ne is beszéljünk. A szűk folyósokon tömegben gyakorlatilag csak a biztonsági őrök irányításával lehet közlekedni. Ha ott bármi szarság történne, a mentősök jobb, ha mindjárt extra hullazsákokkal érkeznek.

Persze, még jó pár ilyen hely van a városban. Azt sem mondom, hogy ezeken a helyeken se lehetne segíteni, meg jó is lenne, ha megoldanák a problémát, mert például én is kedvelem mindkét helyet. Mellesleg szóljon bárki, aki járt már az Instantban és a Corvin tetőn, ha látott már menekülési útvonalat jelző térképet!

Az az állatira bosszantó ebben a hírben, ahogy és amikor ez a két hely gyászol. A Szerv ellenőriz, a helyek bezárnak. Gyászolnak, úgymond.

Basszák már meg, ne gyászolni zárjanak be, amikor éppen szigorított ellenőrzések vannak, hanem azért, hogy áttekintsék valami szakértővel, mégis hogyan lehetne biztonságossá (és nem biztonságosabbá) tenni a szórakozóhelyet, amit üzemeltetnek. Erről kéne szóljon a nyilatkozatuk. Vagy arról, hogy náluk miért van minden rendben. Ez lenne a gyász méltó formája.

- Kedves Fidesz, szerintünk ezzel és ezzel gond lesz, meg kéne ezt beszélni, ilyen és ilyen problémákat fog okozni, hörögni fog a világsajtó, továbbá, ha maguk nem is, esetleg majd egy következő kormány kihasználhatja a pongyolaságokat.

- ...

Kedves Fidesz, megkapta a levelünket?

-...

- Elnézést, hogy alkalmatlankodunk, de nagyon szeretnénk valami reakciófélét kapni a levelünkre!

-...

- Tudjuk, hogy nagyon sok a munkájuk, de olyan jó lenne, ha lehetne esetleg egyeztetni, mielőtt a parlament elé kerül a dolog, naaaaaaa!

-...

- Szerintünk az elfogadott törvénnyel pont ez, ez és ez a gond – ahogyan arról már korábban is beszéltünk.

- Nem vagyunk hajlandók tárgyalni, nem szolgáltatjuk ki magunkat idegen érdekeknek!

- ????

- Támadjanak csak, hiszen belegázoltunk a lelkükbe a válságadóval, a nyugdíjjal – de mi kitartunk, akkor is!!!

- Nem a médiatörvényről tetszettek beszélni eddig?

-...

-...

-...

-...

-...

Állatira kockázatos tiltakozó akciókon résztvenni ma Magyarországon. Bármi is legyen a téma, az ember egyszerűen nem kerülheti el, hogy rossz társaságba keveredjen.

Például, én voltam olyan hülye, hogy elolvastam a médiatörvényt, foglalkoztam vele, nem keveset. Állatira ki vagyok akadva miatta. Nem tudom, hogy történt, hogy egy rakás teveszart megszavazott a mélyen tisztelt parlamenti többség. Ez egyszerűen arra is alkalmatlan, hogy tényleg szivatni lehessen vele.

De.

Adott egy tüntetés, amin - azt gondolom - szívesen megjelennék. Közösségi hálón szerveződik, minden kósernek tűnik, első ránézésre. A szervezők hangsúlyozzák a politikai függetlenségüket, kérik, hogy politikusok ne jelenjenek meg, vagy ha már nagyon muszáj, akkor magánemberként. (Ezt azért nem értem: a politikus nem magánember, magánban is politikus, és kész. Ha majd nem lesz politikus, akkor lehet magánember. Ez teljes állás, szerintem).

Ehhez képest, érkezéskor katartikus élményben volt részem: a magyar közéleti skizofrénia, netán politikai demencia csodáját volt alkalmam első kézből megfigyelni. Olyan politikusok tüntettek a sajtószabadságért, akik néhány évvel ezelőtt még megrendszabályozták volna az internetet, olyanok, akik holokauszttagadós törvényt követeltek remegve, liberális létükre. Amolyan megélhetési magánemberek. Én viszont régivágású libcsi vagyok. Egyszerűen nehezen veszi be a gyomrom ezt a fajta emlékezetkiesést. Nekem – és nyugodtan lehet engem ezért nácizni – még az is kivágta a biztosítékot, amikor Demszky nemkívánatosnak minősítette Budapesten a gárdistákat, még mielőtt bármiféle bírósági döntés született volna pro vagy kontra.

Pedig a médiatörvény egy nagyon büdös rakás. És kell ellene tüntetni, meg tiltakozni. Ha már nem lehetett értelmesen beszélni róla az előkészítési szakaszban, mert bármilyen javaslatot lesöpört a paranoid többség az asztalról.

Csak jól meg kell válogatni, mibe csöppenünk bele. Ez meg nem egyszerű.

Szalai Annamária korán hazatért. Sok munkája volt aznap. Át kellett tekintenie Mazsola és Tádé teljes történetét, mert az a gyanúja támadt, hogy Mazsola viselkedése esetleg károsan befolyásolná a kiskorú nézők lelki fejlődését – nem beszélve arról, hogy a két hímnemű, eltérő fajú élőlény együttélése is komoly kételyeket vetett fel benne a házasság szentségével kapcsolatban.

Félretéve a munkát, kiment a konyhába, ahol nekilátott a tegnapi fuszulykának, és bekapcsolta a konyhai televíziót. Fél szemmel az RTL Klub Híradóját nézte – egy rendes médiaelnök pihenés közben is résen van –, amikor megdöbbentő dolog történt. A képernyőn megjelent egy véres székláb!

„Nem! Ez hihetetlen!” – kiáltott fel. „Akárhová nézek, fertő, mocsok, pudva lepi a médiát!”

A tisztességes munkában megedződött asszonyt megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Zokogni kezdett, önkéntelenül törtek fel belőle az artikulálatlan, elemi sírás felszabadító hangjai. „Székláb.... hüpp....”

Annamáriának ekkor megint megjelent a Szűzanya. Kezében véres széklábat tartott feddőn, feje felett egyértelmű, 18-as glória lebegett. Figyelmeztetően intett a zokogó asszony felé.

Szalai Annamária tudta már, mit kell tennie.

Én elolvastam a médiatörvényt. Hatalmas. Több mint százhetven oldalnyi, hevenyészett, időnként rokokóba hajló, érthetetlen maszlag, kötelességek és kötelezettségek, elvárások és hagymázas elképzelések, naív okoskodás keveredik a szakmailag adott esetben már-már majdnem védhető szempontokkal. Nekem aztán semmi bajom nem volt vele. Legalábbis a hagymáz részével nem. Ha valaki szereti bilibe lógatni a kezét, hát tegye, max majd reggel megmossa, ha hugyos lett.

Szép is lenne persze a dolog, ha csak a magyarnemzet számára fontos dolgokról való beszámolásról szólna az egész, meg fiatalokról, meg arról, hogy mindenki legyen kiegyensúlyozott. Meg a házasságszenccség védelméről (persze, hogy mi a lófasz az a házasságszenccség, amit objektíve törvényileg védeni kellene, az nincsen itten körülírva).

Önmagában ez az egész, ugye, le van ejtve, mert hogyan mérjük, hogy valaki ki van-e egyensúlyozva, vagy nincs? Hogy megsértette-e a szentségit, vagy hogy lejt-e valamerre? Ezeknek a nehezen körülírható dolgoknak nehéz lenne valamiféle mérőszempontot, mérőszámot kitalálni. Mert ha azt mondom (én éppen váló szerencsételen), hogy a házasság egy hatalmas lehúzás, egy nyomorba döntő szörnyedvény, amitől mindenkit eltanácsolok (és valszeg még jópár hónapig, ha nem évig, ezt mondom), akkor azt érdekes lenne centiméteren mérni, hogy mennyire gázoltam bele a házasságszentségibe neki. Mert egy rendes törvény megadja, ugye, hogy ha ezt teszem, vagy azt, az ezzel vagy azzal jár. Az "ezt" meg az "azt" meg úgy írja le nekem, hogy olyan szavakat, terminológiát használ, amit világosan megmagyaráz, vagy ami már világosan meg volt magyarázva valahol máshol, más törvényekben. Ezt a kodifikációs átláthatóság, vagy mittoménmi, azaz az az elvárás, hogy érthető terminusokkal operáljunk, ha törvénykezünk.

No, ezt a követelményt a törvény a százhetvenvalahány oldalon teljesen figyelmen kívül hagyja. Olyan elefántnyi bakik kerültek bele, mint a "faji megkülönböztetés" (nincsen, ugye, modern demokráciában faj, hacsak nem abba az irányba haladunk, hogy cigány-nigger nem homo sapiens, hanem csak valami ahhoz hasonló - ezt meg azért nem feltételezném a legkúlabb honatyáról); meg hogy "fizikai vagy szellemi fogyatkozás" (ez meg jó pár évtizede a "kripli" eufemizált változata, eccerűen nem írjuk le). De a legnagyobb gond továbbra is az egész fostalicska megfoghatatlan jellege, mondhatni, húgylétől csúszós fogantyúja.

A törvény alkotója persze rájött(?), hogy a levegőt csak akkor lehet jól körülírni, ha körbevesszük valamivel. Ezt normál esetben lufinak hívnánk. Sajnos, itt ezt az adag levegőt ez a regisztrációs kötelezettség néven eufemizált vadtahóság veszi körül. Ez a néhány passzus meg sajnos bűzlik.

A sok hülyeségnek értelmet a Nagyméltóságú Hatóság (NH) ad majd ugyanis. Az NH pedig regisztrál. Ennek önmagában semmi értelme nem lenne. Értelmet a 41. paragrafusban nyer a dolog. Az NH ugyanis őrködik a szarkupac felett, ő mondja meg, szubjektíve, hogy szerinte mi a házasságszeccség, ki gyalogolt bele, ő mondja meg, hogy szerinte ki, mit sértett meg. És a lényeg: visszavonhatja a regisztrációt.

Visszavonni a regisztrációt? Lófaszt. Nevezzük nevén a dolgot: ha akarja, betilthatja a sajtóterméket. Cenzorálhatja. (Lendvai Ildikó? Nudli, kérem! Kezdő!) És ha ez még nem lenne elég, szarrá bírságolhatja a portál üzemeltetőjét, és mindenkit, akinek az inkriminált tartalomhoz köze lehetett: a főszerkesztőt személyesen, a lapigazgatót, a hosztingcéget. Mindenkit.

Ez már bizony ávóstempó.

Az pedig kimondottan kellemetlen és egészen fura konotációja van, amikor az ügyeletes pártkommenikátor aszonnya, hülye mindenki aki bírálja a dolgot, mert majd működés közben derül ki, hogy nem élnek vissza a helyzettel, a kezükbe adott lehetőségekkel. Ilyet Ficóék mondtak azután, hogy elfogadták a nyelvtörvényt. Maďarič kultminiszter sajtósa nekem bizonygatta anno hosszasan, hogy "meglátja, meglátja, nem lesz olyan rémtörténet, amiket maguk vízionálnak", aztán az volt az első, hogy elmeszeltek egy kis falut a röhejes hangosbemondó miatt. Rendőrileg.

Sajnos, a médiatörvény sokkal durvább történet, mint a hangosbemondó. Ha itt kúródik el valami, vele kúródunk mindannyian. Ha valakinek, Orbán Viktornak ezt pontosan tudnia kéne.