Végre! A kormány vaskézzel csapott le a társadalom öncélú szipolyozóira, azokra, akik csak elszívják erőforrásainkat, s nem adnak semmit a közösbe. Ezek nem adóztak soha, politikailag teljességgel megbízhatatlanok, valószínűleg össze-vissza szavaznának, ha lehetne nekik, egy épkézláb gesztussal nem voltak képesek beszállni a Nemzeti Együttműködésbe, ráadásul idióta műanyagholmikat fogyasztanak nagy mennyiségben. Sajnos, az is valószínű, hogy többségük összekeveri a kakaót a tejbegrízzel.
Hoffmann Rozalinda szerencsére résen volt. A kormány egyik első (vagy második) válságintézkedése szerint a hatéveseket is megbuktathatják mostantól. A Jóistenségnek hála, imádságaink meghallgatásra találtak, a kis takonypócok pedig már korán megtanulják, hol a helyük. Hiszen az iskola nem játszótér, hanem a számonkérés, a fegyelem, a kitartás, a szívósság, a túlélés tere. Egy vákuum, amit meg kell tölteni tartalommal. Egy tabula rasa, amit tele kell írni imádsággal, becsülettel, könnyel, fennköltséggel, emelkedettséggel. Kötelező módon cizellálni pofonnal, seggberúgással, intővel, nádpálcával, szadizmussal.
Hiszen nekünk is nehéz volt, a Magasságos Jóisten a megmondhatója (bár akkoriban még úgy hívtuk, Kádár elvtárs), és mégis emberek lettünk. Méghozzá micsoda nagyszerű emberek!
Ezek az intézkedések emelik majd a pedagógustársadalom fényét, ami beragyogja majd a magyar jövőt. Ettől lesz a pedagógus ember (mi több: Ember), akit nem kezel majd nyeglén le a vásott kölök, mert akkora pofont kap, hogy attól koldul. Így lesz a pedagógusnak becsülete (mi több: Becsülete), ami minden szülőt alázatos csendre int a katonás hangú szülői értekezleteken. Így lesz az iskola a nemzet (mi több: Nemzet) építőipari alapozványa, amelyre rakódhat majd minden jó és szép, amit a színes amerikai konzervatív brosúrákból felfogtunk. Modern, nagyszerű, szigorú, de együttműködő (mi több: Együttműködő) nemzetállamkirályság!
A kis takonygombócok meg csak örüljenek, hogy lik van a fenekükön. Hiszen akár le is lőhettük volna őket.
