Én elolvastam a médiatörvényt. Hatalmas. Több mint százhetven oldalnyi, hevenyészett, időnként rokokóba hajló, érthetetlen maszlag, kötelességek és kötelezettségek, elvárások és hagymázas elképzelések, naív okoskodás keveredik a szakmailag adott esetben már-már majdnem védhető szempontokkal. Nekem aztán semmi bajom nem volt vele. Legalábbis a hagymáz részével nem. Ha valaki szereti bilibe lógatni a kezét, hát tegye, max majd reggel megmossa, ha hugyos lett.
Önmagában ez az egész, ugye, le van ejtve, mert hogyan mérjük, hogy valaki ki van-e egyensúlyozva, vagy nincs? Hogy megsértette-e a szentségit, vagy hogy lejt-e valamerre? Ezeknek a nehezen körülírható dolgoknak nehéz lenne valamiféle mérőszempontot, mérőszámot kitalálni. Mert ha azt mondom (én éppen váló szerencsételen), hogy a házasság egy hatalmas lehúzás, egy nyomorba döntő szörnyedvény, amitől mindenkit eltanácsolok (és valszeg még jópár hónapig, ha nem évig, ezt mondom), akkor azt érdekes lenne centiméteren mérni, hogy mennyire gázoltam bele a házasságszentségibe neki. Mert egy rendes törvény megadja, ugye, hogy ha ezt teszem, vagy azt, az ezzel vagy azzal jár. Az "ezt" meg az "azt" meg úgy írja le nekem, hogy olyan szavakat, terminológiát használ, amit világosan megmagyaráz, vagy ami már világosan meg volt magyarázva valahol máshol, más törvényekben. Ezt a kodifikációs átláthatóság, vagy mittoménmi, azaz az az elvárás, hogy érthető terminusokkal operáljunk, ha törvénykezünk.
No, ezt a követelményt a törvény a százhetvenvalahány oldalon teljesen figyelmen kívül hagyja. Olyan elefántnyi bakik kerültek bele, mint a "faji megkülönböztetés" (nincsen, ugye, modern demokráciában faj, hacsak nem abba az irányba haladunk, hogy cigány-nigger nem homo sapiens, hanem csak valami ahhoz hasonló - ezt meg azért nem feltételezném a legkúlabb honatyáról); meg hogy "fizikai vagy szellemi fogyatkozás" (ez meg jó pár évtizede a "kripli" eufemizált változata, eccerűen nem írjuk le). De a legnagyobb gond továbbra is az egész fostalicska megfoghatatlan jellege, mondhatni, húgylétől csúszós fogantyúja.
A törvény alkotója persze rájött(?), hogy a levegőt csak akkor lehet jól körülírni, ha körbevesszük valamivel. Ezt normál esetben lufinak hívnánk. Sajnos, itt ezt az adag levegőt ez a regisztrációs kötelezettség néven eufemizált vadtahóság veszi körül. Ez a néhány passzus meg sajnos bűzlik.
A sok hülyeségnek értelmet a Nagyméltóságú Hatóság (NH) ad majd ugyanis. Az NH pedig regisztrál. Ennek önmagában semmi értelme nem lenne. Értelmet a 41. paragrafusban nyer a dolog. Az NH ugyanis őrködik a szarkupac felett, ő mondja meg, szubjektíve, hogy szerinte mi a házasságszeccség, ki gyalogolt bele, ő mondja meg, hogy szerinte ki, mit sértett meg. És a lényeg: visszavonhatja a regisztrációt.
Visszavonni a regisztrációt? Lófaszt. Nevezzük nevén a dolgot: ha akarja, betilthatja a sajtóterméket. Cenzorálhatja. (Lendvai Ildikó? Nudli, kérem! Kezdő!) És ha ez még nem lenne elég, szarrá bírságolhatja a portál üzemeltetőjét, és mindenkit, akinek az inkriminált tartalomhoz köze lehetett: a főszerkesztőt személyesen, a lapigazgatót, a hosztingcéget. Mindenkit.
Ez már bizony ávóstempó.
Az pedig kimondottan kellemetlen és egészen fura konotációja van, amikor az ügyeletes pártkommenikátor aszonnya, hülye mindenki aki bírálja a dolgot, mert majd működés közben derül ki, hogy nem élnek vissza a helyzettel, a kezükbe adott lehetőségekkel. Ilyet Ficóék mondtak azután, hogy elfogadták a nyelvtörvényt. Maďarič kultminiszter sajtósa nekem bizonygatta anno hosszasan, hogy "meglátja, meglátja, nem lesz olyan rémtörténet, amiket maguk vízionálnak", aztán az volt az első, hogy elmeszeltek egy kis falut a röhejes hangosbemondó miatt. Rendőrileg.
Sajnos, a médiatörvény sokkal durvább történet, mint a hangosbemondó. Ha itt kúródik el valami, vele kúródunk mindannyian. Ha valakinek, Orbán Viktornak ezt pontosan tudnia kéne.
